1. rész
A találkozás

   A gondolataimba merülve meredtem ki a busz ablakán. Egy pár perce már éreztem, hogy valaki figyel. Eleinte nem tulajdonítottam jelentősséget a dolognak, hiszen egy buszon sok fura alak van, akik megrögzötten bámulnak másokat. De egy idő után már nem bírtam ki, mert úgy éreztem, ez most más. Körbepillantottam és keresni kezdtem azt, aki engem figyelt. És akkor megpillantottam Őt.
   Tőlem pár méterre állt, és engem nézett, pont a szemembe nézett, amikor kiszúrtam. Egy magas srác volt, göndör hajjal, amely a válláig ért. Meredten bámult azokkal a csodálatos barna szemekkel. Teljesen elvarázsolt az, ahogy nézett. Mint, aki évek óta ismer és mindent tud rólam és most is csak azért néz rám, hogy csodáljon engem. Csodálatos érzés volt.
   Hirtelen arra eszméltem, hogy elindult felém. Először azt hittem, hogy csak az ajtóhoz indul, mert le akar szállni, de nem. Tovább jött, és megállt mellettem.
- Szabad? - kérdezte a mellettem lévő szabad helyre mutatva. Én pedig teljesen elolvadtam a hangjától. Volt benne valami olyan búgás, amitől minden nő eldobja az agyát.
- Pe... Persze. - nyögtem ki zavarodottan. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, mert tudtam, hogy konkrétan fülig elvörösödtem. Próbáltam úgy fordítani a fejemet, hogy ne lássa, de ezt természetesen lehetetlen volt.
- Mitchell vagyok. - mutatkozott be, hogy oldja a feszültséget. Hallottam a hangjában egy kis kuncogást, ami nyilván azért volt, mert észrevette, hogy teljesen elpirultam.
- Én pedig Amy. - próbáltam minél higgadtabban bemutatkozni, majd rá mosolyogtam, ami talán kicsit erőltetettnek hatott, mindesetre nem tette szóva és nem is röhögött ki érte.
- Hm. Amy. - kicsit ízlelgette a nevemet, mint akinek valami célja van. - Nos kedves, Amy. Talán meghívhatnálak egy italra ma este? - kérdezte, és úgy mosolygott rám, ahogy az előtt még soha senki sem tette. Tudta nagyon jól, hogy ennek a mosolynak nem lehet ellenállni, tudta magáról azt is, hogy mennyire jó pasi. Ki is használta ezt. Mégis volt benne valami, aminek nem tudtam nemet mondani, hiába is láttam azt, hogy mennyire beképzelt is valójában. Sejtettem azt is, hogy ezt minden nap eljátssza egy lánnyal és ha esetleg nemet mondanék, mára is találna mást. De nem akartam, hogy mást találjon!
- Nos. Ám legyen! Itt a címem. - nyomtam a kezébe egy névjegyet, amelyet a zsebemben tartottam. Unalmas kis életem volt, lakberendezőként, így mindig volt nálam névjegy hátha valakivel összefutok, akinek átadható. Hát most hasznos volt a dolog.
- Rendben. Este nyolcra ott vagyok érted, ha az megfelel. - vigyorodott el, amitől kis híjján leolvadtam a székről, de inkább felálltam és az ajtó felé indultam.
- Pompás. Akkor este. - mondtam, majd ahogy az ajtó nyílt, szálltam is le. Nem tudom, hogy mi ütött belém, egyszerűen nem szoktam ilyen lenni. Sosem voltam az a túl nyitott egyéniség, aki ilyen könnyen ismerkedik, főleg nem megy bele randikba.
   Folyamatosan azon járt az eszem, hogy tulajdonképpen miért is mentem bele a dologba. Mikor hazaértem még csak délután három óra volt, így még volt pár órám a randiig. Bár reménykedtem benne, hogy nem jön el, mert teljesen berezeltem. Nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet, totálisan ráparáztam a dologra. Azonban mégis azon kaptam magam, hogy a szekrényem előtt állok és a ruháimat pakolászom. Válogattam, hogy miben is kéne mennem este. Végül kiválasztottam egy kivágott pólót, és egy fekete farmert. A dorkómmal az tökéletes lesz. (Sosem voltam túl nőies, mert nem igazán kedveltem az ilyen csicsás dolgokat.) Elszaladtam fürdeni és hajat mosni. A hajam egész szépen hullámos maradt szárítás után, így nem fogtam össze csak kicsit átfésültem. Felöltöztem, és lementem a nappaliba tévét nézni a maradék időmben.
   Már háromnegyed nyolc volt és én teljesen ki voltam borulva. Nagyon izgultam, féltem attól, hogy mi fog történni. Azóta, hogy a vőlegényem elhagyott egy másik nőért, nem randiztam senkivel. De Mitchell más volt, egyszerűen nem lehetett neki ellenállni. Azon elmélkedtem, hogy vajon csak megfektetni akar vagy esetleg komolyabb szándékai vannak velem, de akkor... Megszólalt a csengő. És én tudtam, hogy csak ő lehet az.